Egy havas márciusi nap Pécsett
2010. március 10.Kannibál és Zsíros loves You
2010. március 9.Ha az ember nem nő 188 cm magasra, nem a testedzés a fő hobbija és alkatilag is inkább Matthew Perry mintsem Gerard Butler, viszont szeret bulizni járni, akkor okvetlenül be kell szereznie olyan ismerősöket, haverokat akikre lehet számítani az éjszakában, ha gond adódna, az pedig szokott.
(Akik persze csak sznob jazz estekre, unalmas balett előadásokra, meg hasonló helyekre járnak és nem érzik át a izzadtan egymáshoz dörgölődző, cigifüstben pácolt, tequilával szétcsapott, gyomorbasszussal fűszerezett hangulatot, azoknak itt egy klip, amíg a többiek tovább olvasnak.)
Az ilyen technikai jellegű érdekkapcsolatok egyfajta alárendeltségi viszonyt feltételeznek, mert néha önfeledten nevetnünk kell mikor nem is akarunk, némi ingyenpiát is kell biztosítanunk és állandóan egyet kell értenünk olyan emberekkel, akik életük nagy részét boksztermekben töltötték, de ugye a cél szentesíti az eszközt.
A célszemélyek egyértelműen a törzshelyünk körzetének legnagyobb darab, börtönviselt, lehetőleg roma, arab vagy szláv származású, félelmet keltő kinézetű egyénei. Velük kell oly módon kontaktusba kerülni, hogy ne verjenek egyből pofán és ne vegyék el a pénzedet, meg a kocsikulcsokat. Ha ez sikerül (és miért ne sikerülne, hiszen ugyanaz a törzshelyetek!) akkor jöhet az ingyenpia, meg a kacagás a vicceiken és már szárba is szökken a kapcsolat.
Az én régebbi bázisomon oly sikeresen építettem fel a multilevel-kapcsolatrendszert, hogy Kannibál, Zsíros és Cupák még az akkori, másodikos osztályomba is bejöttek egy órát megnézni.
- Csak ne matekra! – mondta kedvesen Zsíros és nem lehetett ellenállni neki, így helyesírás órára jöttek be.
Ült a 400 kiló a hátsó sorban, egy-egy egész padot elfoglalva bőrdzsekiben, belső zsebükben fenyítőeszközökkel.
Óra végén kaptam egy “Ez jó volt tanbá, pontos jé betű, mi? Muhahaha bazzeg!” megjegyzést és egy-két baráti vállütést.
Ezzel le is tudtam a tiszteletkört, megadtam a bimbódzó kapcsolatnak amit kívánt.
Hétvégén épp egy barna hajú egyetemista csajnak toltam, hogy mennyire szeretem a Jóbarátokat és ugye, hogy milyen vicces, mikor Ross flörtölni akar és zavarában a gázszagosításról tart előadást, mikor a nagy nevetés közben odalépett a lány barátja, aki főleg nagy volt és korábban légionista fél évig.
Öklét az arcomba dugta (Mit pofázol te Szilvinek, köcsög?!), viszont a többi mondatát nem értettem, mert mielőtt bármit válaszolhattam volna, Zsíros bevitt neki kérdés nélkül egy jobbost, majd kivágta a lengőajtón az utcára, ahova még utána is ment, beverte a kocsija szélvédőjét és azt mondta: “Tanbát ne, mert megdögles!”
Máskor meg fordított helyzetben egy srác vitt Cuba Librét valakinek, akinek nem kellett volna, mire Cupák (akit kétszer is csak 6 kommandós tudott betoloncolni a rendőrségre szembesítésre) futni kezdett felé:
- Zsiri gyere, ez a csávó intett be anyukádnak múltkor a kocsijából!
A fiú sápadtan magyarázott pár percig, hogy nem ő volt és ha mégis ő lett volna, akkor sem úgy értette, mert senkit sem tisztel jobban mint Zsíros anyukáját, majd fizetett egy üveg Chivast, futva távozott és soha többet nem is jött vissza.
Kannibál még azt is megmutatta, hogy hogyan kell pókeren nyerni. Úgy kell, hogy az asztalnál ülő egyik ember a Kannibál és akkor nyersz. Ő ugyanis szemérmetlenül és jól láthatóan csal játék közben, tetszés szerint elvesz a zsetonokból és mindig nála vannak a nyerő lapok, viszont mikor az ellenfél elindulna haza, akkor megfogja a kezét és annyit mond higgadtan: “Nem mész te sehova. Most játszunk.”
Nem kell persze túl szorosra fűzni az ilyen kapcsolatokat, mert akármennyire is kedvesek ezek a fiúk, esetleg tudják a napi időbeosztásodat és érhetnek otthon kellemetlen meglepetések a plazma tévével kapcsolatban, de a nyugodt, gondtalan, önfeledt bulizás megér néhány kényszernevetést, pár piát és börtönbe küldött érdeklődő sms-t.
Apás szülés: Robi és a melegfront
2010. március 1.Idézet: “A kutyáktól félek, a vértől hányok…” /Hobo, Vadászat/
Én még szurit is úgy szoktam kapni, hogy az asszisztensnő szorítja a kezem, miközben folyamatosan a szemembe néz, simogatja a fejemet és közben hajtogatja, hogy “nem lesz semmi baj”, egyszóval az egészségügy minden szegmensét rémülettel vegyes félelemmel figyelem.
Dilemmám nem volt hát kicsi, mikor első gyermekem születése napja eljött. Bemenni vagy nem bemenni – szólt a kérdés, végül arra jutottam, hogy oké bemegyek, de az első eset után, mikor zöldesfehér arccal magamra rántom az orvosi eszközöket és izzadtan elterülök a szülőszoba padlóján, már nem fogok többet visszamenni, hanem kint a folyosón várom meg a nagy pillanatot.
Január közepe volt és melegfront, mikoris minden olyan nő szülni kezdett, aki egy kicsit is terhes volt. Mi reggel fél 7-kor mentünk be a kórházba (magzatvíz) és ott türelmesen elkezdtünk várni. Minden mozdulatra, kérdésre, pillantásra görcsbe rándult a gyomrom az iszonytató lelki stressztől, és a “Kint van már a feje?” kérdéssel lepleztem, hogy nem olvastam el részletesen a szülést leíró remek cikkeket, könyveket. (Viszont a “Legyen szép a mellünk terhesen is” rész abszolúte megragadt.)
Be kellett feküdni egy kétágyas szobába, mert minden szülőszoba zsúfolt volt. Peregtek az órák és már kezdtem megnyugodni, hogy valószínűleg nem ördögtől való az apás szülés ötlete, hiszen végtére is nekem semmit sem kell csinálni, csak passzív szemlélőként lelki támaszt nyújtok a legnehezebb pillanatokban a NŐnek, aki közös gyermekünket készül világra hozni, mikor befutott a szobába egy asszisztensnő, elhúzta az ágy melletti zöld függönyt és begördítettek egy (mint később kiderült) már órák óta szülő nőt.
“- Robiiiiiiiiiiii! Itt maradsz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!” – süvöltötte először tőlem két méterre egy vadidegen csaj, majd a számunkra kifejezetten pozitív üzenetet tartalmazó: “Jaj, ezt már nem bírom ki!”, a “Meghalok!” és a “Fáj!” kiáltásokat hallatta folyamatosan.
Szerencsétlen Robi biztos próbált észrevétlenül eltűnni, de nem sikerült, míg én könyörgőre fogtam a dolgot a szülésznőnél, hogy engedjen ki, de ő visszatuszmákolt a paraván mögé. Gondolom Robi is hozzám akart bújni, mert a nő velőtrázó “Robiii! NEEEEEEEEEEM!” kiáltással folytatta, majd a sommás, “Te csináltad, most itt maradsz!”-al zárta az etapot.
Fél óra jajgatás és huzakodás után felsírt egy kisgyerek (vagy Robi) és az alélt, újdonsült anyukát kitolták a szobából.
- Kisfiú lett! – szólt át a függönyön kedves hangon a szülésznő, és szerencsére nem látta arcomat, amelyen olyan kifejezés ült, mintha reklámot akarnék csinálni a REC folytatásának.
- Bassza meg, túl vagyok egy szülésen, de csak a Robinak van gyereke! -gondoltam letörten.
- Na látod, nem olyan vészes ez! – mondtam lelkesítően a NŐnek, de úgy láttam, hiába vettem fel a bizalomgerjesztő Allan Pease-féle testtartást, nem nyugodott meg teljesen tőlem.
Hajnali egykor, ordítozás nélkül megszületett Bogi, majd elröppent három év és Doma is meglett, én pedig 3 szüléssel a hátam mögött ugyanúgy fosok a szuritól.
Itt a tavasz lehelete, hihi, haha, hehehehe
2010. február 27.Ma egy nagyszabású partyval vetünk véget a télnek.
2 db Laci, 2 db Ildi, 2 db Gabi, Zita, Piri, Gori, Kata, Bandi, Gyuri és Jerry
UPDATE: Letoltuk. (Mobilkamerás hangulatvideó alant.)
Ha télen halok meg, szórjatok a járdára!
2010. február 25.Koporsós temetés vagy hamvasztás? – merül fel nyilván sokszor a kérdés mindenkiben.
Nálunk előnyt élvez a hamvasztás, mert egyrészt olcsóbb, másrészt hangulatosabb a végrendeletben utasítani az életben maradó rokonságot, hogy milyen helyszínen, milyen ruhában, milyen mozdulatsor kíséretében szórjon a szélbe/vízbe. Kellemes családi ebédeken egy idő után (az anyagcserék teljes körű kitárgyalását követően) szokott sor kerülni a “ha télen halok meg, akkor csak szórjatok csak rá a járdára” típusú beszélgetésekre.
Aki volt már nyitott koporsós temetésen, az tudja értékelni igazán a hamvasztást. A végtelenségig elgyötört, összeomlott családtagoknak elviselhetetlen bámulni egy holttestet, majd végighallgatni a borzalmas földhupogást a koporsó tetején.
A végeredmény ismeretében sokkal jobb, ha a rokonok már csak egy urnát látnak. Az anyagi előnyökön túl (a legpofátlanabb lehúzók közismerten a temetéshez bármilyen formában kapcsolódó vállalkozások), kíméletesebb is. És nem muszáj végtelenül szomorú zenét se hallgatni, úgyis mindenki össze van már törve. (Azért nem a Bahama mamára gondolok).
Plusz (a jelenlegi szabályozás szerint) 25 év után úgyis rá fognak temetni a koporsóra, ráadásul senki sem jár már ki a szépapja sírjához. Elég, ha megnézik majd a tata ódon, kezdetleges, webkettes blogját az érdeklődő ükonokák 2072-ben, ha eszükbe jut esetleg.
Egyik barátom, Sáfrány Gyula kábé 60 éves korában halt meg. Ő miután nyugdíjba vonult, mindennap megtette a szokásos körútját. Otthonról leugrott a Pipijó nevű hentesüzletbe, benézett a piacra, aztán bement a tűzoltóságra, meg a rendőrségre, lévén fiai ott dolgoztak és közben egyfolytában nyomatta a szöveget, megállás nélkül.
Helló dokkmunkások, szevasztok egyorrúak! – kezdte Gyuszi, majd a tegnapi gombaszedéstől kezdődően az összes csaj seggén át a legfrissebb hírekig mindenre kitért és közben rengeteg szállóigét és nyelvújító kifejezést alkotott. “Két dolog fontos: a rázás és a halott anyós!”, meg ” a 30 dekás afrikai taknyoskígyó” és a többi…
Mindenki ismerte Gyuszit. Volt aki ugyan már messziről kerülte, voltak rajongói, volt aki bolondnak tartotta, mások meg kifejezetten keresték a társaságát, hogy kicsi színt vigyen a délelőttjükbe.
Aztán Gyula egy karácsony délelőttön leült a foteljébe, hogy megpihenjen a főzés előtt egy kicsit.
A temetésén ott voltak a Pipijó dolgozói, az összes rendőr, tűzoltó, piacos, a polgármester, meg a fél város, több ezren a dermesztő hidegben. A hangszórókból Gyula kedvenc dalai szóltak, főleg AC/DC meg Metallica, mikor a búcsúszöveget mondó tűzoltókapitány beleszólt a mikrofonba:
-Helló dokkmunkások!, Szevasztok egyorrúak!
Majd Gyula utánozhatatlan stílusában elmondta, hogy nem kell aggódni, meg letörni, ez lesz előbb-utóbb mindenkivel, úgyhogy semmi különös, foglalkozzunk addig is inkább a seggekkel, amíg lehet.
Ekkor értettem meg, hogy házakat, államkincstárpapírokat és thaiföldi nyaralásokat felhalmozni pofon egyszerű ahhoz képest, hogy összehozzon az ember egy-két olyan aranyköpést, amit érdemes lehet felidézni egy urna fölött.
Aztán egy kis McCartney még szólhat a hangszórókból:
At the end of the end
It’s the start of a journey
To a much better place
And this wasn’t bad
So a much better place
would have to be special
No need to be sad
On the day that I die I’d like jokes to be told
And stories of old to be rolled out like carpets
That children have played on
And laid on while listening to stories of old
At the end of the end
It’s the start of a journey
To a much better place
And a much better place
Would have to be special
No reason to cry
On the day that I die I’d like bells to be rung
And songs that were sung to be hung out like blankets
That lovers have played on
And laid on while listening to songs that were sung.
James Brown tudott
2010. február 23.Buti anyuka
2010. február 21.90-es évek vége. Komló külvárosa. SZTK-keretes szemüvegek. Lehányt pólók. Buti család.
A 165 cm testmagasságú Buti apu oldalbordája, a 187 cm-es Buti anyu hosszú, őszes haját egy befőttes gumival fogta össze és ízléses, térd fölé érő, barna susi-otthonkájától semmi pénzért nem lett volna hajlandó megválni. (Bár azért néha biztos megszabadult a becses ruhadarabtól, gondolok itt az 5 Buti csemetére…) Tetézte az összképet a védjegyszerű, állandó rágónyammogtatás és a rágógumi-gömbfújás, amiben nem volt párja Komlón, a Fürst Sándor utcában.
Gyermekei tanulmányi előmenetelét, ruházkodását és frizuráját, már-már LMP-s módon, az időjárásra és a sorsra bízta. Lehetett bármilyen évszak, bármilyen napszak, a Buti gyerekek sosem voltak otthon. Reggeltől suli, délután napközi és este meg a hasonló suhancokkal nagyképűsködés az iskolaudvaron. Mivel szemben laktak az iskolával, néha hazaugrottak egy zsíros kenyérért és 30%-ban kaptak is.
Mikor osztálykirándulásra mentünk a Balcsira, magától értetődően saját pénzemből fizettem be őket az útra, mivel az osztálypénzben (100 Ft) mint olyanban nem hittek a Butiék. A remek stratéga Buti anyu induláskor még kért magának egy ötszázast, majd felhívta a figyelmem, hogy vegyek Imikének és Pistikének valami harapnivalót és kólát útközben, mert nem volt ideje csomagolni.
- Tanár bácsi! Szemüvege van a padnak! - kiáltotta boldogan, szemöldökével villogtatva Buti Pityu, midőn sztk-keretes, barna szemüvegét rátette egy balatonmáriafürdői padra. Közben Buti Imi a június közepén arra vetődő fürdőzőknek integetve brunzolt az egyik stégről a vízbe.
A hazafele út is vidáman telt, bár Imike minden maradékot megevett és mikor befordultunk az iskola utcájába, összehányta magát, meg az ülést, meg a függönyt, a sofőr legnagyobb örömére.
Másnap reggel a Kőrösi Csoma Sándor-szerű világutazókra jellemző enyhén flegma és arisztokratikus arckifejezéssel és ugyanabban a lehányt pólóban jött suliba Imi. Szóltam neki, hogy menjen haza és anyut ugrassza már át a szomszédból egy tisztább pólóval.
Mikor Imre visszajött egy kinőtt atlétatrikóban, közölte, hogy anyukája üzeni, nem tud átjönni, mert dolga van.
- És mit csinál anyu, Imike? -kérdeztem.
- Nézi a Lüszeszítát és közben tetriszezik – szólt Imi és visszaült a padba Tibor mellé, aki szüleivel a nyári szünetben vitorlázni szokott Trieszttől a Côte d’Azur-ig.
Legjobb filmjelenetek – Lesz ez még így se
2010. február 14.Ebből a jelenetből Jack Nicholson szövegét érdemes szó szerint megtanulni, mert jól jöhet még:
Fekete abszint
2010. február 13.A pszichiátriai kezelés alatt álló, politoxikomán és neurotikus L.-nek, aki tervezőmérnökként tevékenykedik, nem lenne szabad sem innia, sem szívnia semmit.
Nehéz feladat ez az önmegtartóztatás, nem is megy neki igazán, főleg azért, mert ha betartja az előírtakat, akkor teljesen kiveszik belőle a kreativitás, meg a kíváncsiság. Igazából a dokik se nagyon tudnak neki mit mondani a szokásos módszereken kívül. Egyik terápiája során például a pszichiáter felírt neki egy gyógyszert, amiből napi egy szemet kellett volna szednie. L. csalódottan jött ki a kezelésről, mondván, “olyat írt fel, amiből naponta 10 szemet szedtem be, már 16 évesen”.
L. tehát napközben tárgyal, tervez, előadásokat tart, míg este valamilyen szer hatása alá kerülve bolyong az éjszakában. Tudatkiesései vannak, melyek órákon át tartanak. Volt, hogy egy romacsalád döngölt földpadlóján tért magához, ahol vele ordítozott 8 ismeretlen pufidzsekis csávó, holott előtte még a Palatinusban volt egy fogadáson, máskor meg bement egy Tescoba és amikor kijött, a Tesco továbbra is stimmelt, csak a városrész nem.
L. kedvenc időtöltése a vitatkozás.
Testfelépítése nem bodybuilder-jellegű (olyan Kurt Cobaines), viszont bármilyen tudatstimuláló hatása alatt szeret belekötni a legnagyobb darab biztonsági őrökbe, kocsma tulajdonosokba és vásáros cigányokba. A belekötés után L. kétféleképp szokott cselekedni:
1. Tudata a testén kívül lebeg és kívülállóként, mosolyogva figyeli a vita kibontakozását, a saját megverését, megrugdosását, majd kidobását a helyről. Ilyenkor annyit szokott zárásképp odaszólni a zsírnyakú állatnak, miközben szemüvege darabjait keresgéli a latyakban: “Nem vetted észre, hogy én ezt élveztem?”
2. Beleáll a harcba a maga módján. A 195 cm magas és 125 kilós célszemély megragadja a torkát és felteszi a “mi a kurva anyádról pofázol!?” kérdést L.-nek, aki erre látszólag meghátrál és békülékenyen azt mondja, hogy “oké-oké, ne haragudj, hadd hívjalak meg a legdrágább piára, amit itt adnak!”
Ha ezt elfogadja a Torony, akkor fizet neki egy kör fekete abszintot, mire két perc múlva elcsendesül a sértett fél. A második után párás tekintettel nevet az egész összezördülésen. A harmadik után izzadni kezd és jó arcnak tartja L.-t. A negyedik után folyni kezd taknya-nyála és már csak akadozva beszél. Az ötödik után hiába markolja görcsösen a pultot, leesik a székről, míg a hatodikat követően csak nyöszörögve fekszik és a fejét se tudja felemelni, miközben kapaszkodni próbál a padlóba.
L. (aki 9-et bír meginni a legkisebb külső jel nélkül), ilyenkor fogja meg két kézzel a maga alá hugyozni készülő Torony fejét és azt suttogja 2 centiről a képébe: “mondtam, hogy ne baszakodjál velem!”
Valentin-nap: a pogácsamaki barátosnédnak vegyél plüsst!
2010. február 11.Az ünnepek gusztustalansági versenyét biztosan nyeri a Valentin-nap (2. a névnap, 3. a nőnap).
Minden jeles naphoz tartozik valamilyen szokás – a karácsonyfa állítástól kezdve, a húsvét hétfői bebaszáson át, egészen a pünkösdkor esedékes értetlenkedésig.
Valentin-napkor szokás szerelmünknek adni akciós desszertet, valamilyen tavaszi illattal okvetlenül lefújt rózsacsokrot, szív alakú lufit és édes kis plüssállatot. Mert szeretlek. Te édes pogácsamaki!
Több millió egészséges, ivarérett, fiatal felnőtt várja a Szerelem Napját, de ez nem is csoda, hiszen nézzük csak meg, mennyien hallgatták a Sláger és Danubius rádiót, mennyien járnak a Mikroszkóp Színházba meg Fásy Ádámra, mennyien istenítik Mága Zoltánt, Szentpéteri Csillát és teszik ki az iwiw-es oldalukra a “párommal Prágában” című képet.
De legalább mi, normális kisebbség legyünk már észnél és ne lepjük meg semmivel az asszonyt, ne vegyünk tudomást a nevetséges műanyagünnepről, amit lila öltönyös, a félkilós Westel mobilt fekete autós kézitáskában tartó menedzserek találtak ki a 90-es években.
Ha téged lázba hoz, hogy Sarka Kata ultrahangképet készíttetett szívéről Hajdú “triplatokájú szarzsák” Péternek a szerelemesek ünnepén, akkor küldd el a barátosnédnak ezt az édi dalt, hiszen te egy cuki emberke vagy!
Ha meg nem, akkor próbálj meg mondjuk minden hónapban egy kis tavaszi csokrot hazavinni, meg a házimunkából elvállalni a szemétkihordást, a porszívózást és a bevásárlásokat, meg próbálj bevállalni több szexi szerdát.
